Sosem tudtam, milyen zűrzavarossá vált az életem, amíg meg nem döntöttem, hogy elkezdem leépíteni az életemet 60 után. Évekig tartó „cuccok” felhalmozása után meghoztam azt a nehéz – egyesek szerint drámai – döntést, hogy 200-ra csökkentem a birtokomban lévő tárgyak számát.
Eleinte gyakorlati indokaim voltak a leépítésre. Először is Európába költöztem, és csökkenteni akartam a világ minden tájára szállítandó tárgyak számát.
Másodszor, belefáradtam abba, hogy a dobozokban keresgéljek, hogy megtaláljak dolgokat, amikor szükségem volt rájuk.
De ahogy elkezdtem válogatni a tételeim és a méretek között, egy vicces dolog történt – sokkal gazdagabbnak éreztem magam belülről.
Ez az érzés egy idézetre emlékeztetett, amelyet egyszer Leonardo de Vincinek tulajdonítottam. Azt mondta: „Az egyszerűség a végső kifinomultság.”
Soha nem értettem igazán ezt az idézetet, amíg el nem kezdtem a létszámcsökkentést. Most már rájöttem, hogy legalábbis számomra ez az idézet arról szól, hogy arra összpontosítok, ami fontos, és hogy fegyelmezettnek kell lennie.
Könnyű összegyűjteni a dolgokat. A takarítás és a válogatás élesíti az elmét. Arra kényszerít bennünket, hogy a fontosra koncentráljunk.
Mit gondolsz erről? Kérlek, csatlakozz az alábbi beszélgetéshez, nyomj egy like-ot és oszd meg ezt a cikket a beszélgetés elindításához.
Egyetért vagy nem ért egyet azzal, hogy „az egyszerűség a végső kifinomultság?” Miért vagy miért nem? Leépítetted az életed nyugdíjas korában? Milyen gyakorlati vagy pszichológiai előnyökkel járt az élete rendbetétele és a vagyontárgyai számának csökkentése?
